Saját képemre és hasonlatosságomra

Alkatomnál, neveltetésemnél és sok egyéb körülménynél fogva (talán a hormonháztartásnak is köze van ehhez?) világéletemben úgy fogyasztottam a filozófiai szövegeket, hogy a klasszikus "mit mond, hogy érvel mellette, miből mi következik, miből hiszi, hogy következik belőle mi, pedig nem is" satöbbi módszerrel igyekeztem őket olvasni (vagyis nem csak utólag, például vizsgára készülésnél így megemészteni).
Eközben rémülettel vegyes irigykedéssel tekintettem azokra (barátaimra és szövegekre egyaránt), akik a részletekkel, apró összefüggésekkel mit sem törődve nekimennek annak, amit a könyv (számukra) mond, a lényegének vagy annak, amiről "valójában" szól, ami történik benne. A rémületet talán nem kell hosszan magyarázni ("De hát mi lesz így avval, ami a filozófiát filozófiává teszi?"); az irigykedés oka az, hogy közben mindig úgy éreztem, hogy az igazán nagy dolgok azért valójában így történnek, hogy még a valódi újdonságot hozó, ám részletesen megalapozott értelmezéseknél is hamarabb van a vízió, és aztán jó esetben hozzá igazíthatóak a részletek.
Legalábbis így gondoltam eddig. A történet kontextusa az, hogy a rám életemben nagy hatást gyakorló (azt hiszem, szükségképpen kis számú) filozófiai gondolatok egyike Kierkegaard elképzelése (képe) a Hit Lovagjáról. Hogy miért, azt nehéz lenne pontosan megmondani, főként, hogy nem vagyok hívő; hozzávetőlegesen és kissé ezoterikusan azt mondanám, hogy azért, mert arról szól (számomra), hogy lehetsz rendes ember anélkül is, hogy forradalmár volnál (a Hit Lovagja kívülről nézve teljesen olyan, mint egy nyárspolgár), holott látszólag minden erkölcsi érv a forradalmárkodás mellett szól.
A történet maga pedig az, hogy Váradi Péter blogjában a kommentek között röviden leírtam néhány mozzanatkát azzal kapcsolatban, hogy is értem én a Hit Lovagja-gondolatot (képet); mire anonymus (akiről azóta tudom, ki) kíméletesen helyreigazított (az egész itt olvasható). És akkor jöttem rá, hogy ezt az egészet szépen saját képemre és hasonlatosságomra alakítottam, levagdostam róla mindazt, ami alakíthatatlan volt (ami, és igazából ez az, amin megdöbbentem, a dolog nagyobbik része: Isten, Ábrahám és hasonlók), a maradékot pedig jónéhány szűrőn átengedtem.
És az az érzés kerített hatalmába, hogy valószínűleg minden számomra fontos filozófiai gondolattal így jártam el (többek között mindegyikről levagdostam Istent), és hogy ezt nem is bánom, mert talán ez az egyetlen módja annak, hogy egy filozófiai gondolat valóban fontos lehessen számomra; és ez most nem csak rólam szól, hanem egy feltevés azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet egy gondolat valóban fontos bárkinek.
A rémülettel vegyes irigykedésben, amiről fent írtam, a rémület oldalán ott szerepel egy irodalomelméletileg nem egészen korrekt elgondolás is arról, hogy hát szegény szerző, ezért gondolkodott ennyit a részleteken és érveken és finomságokon, hogy aztán jöjjenek holmi barbárok és átnézzenek az egészen - és akkor ezt írjuk felül azzal, hogy a szerzőnek ez a dolga (többek között ettől filozófia, amit ír), de elveszti az esélyt, hogy valakik számára fontos gondolatokat írjon, ha túlzottan bebiztosítja a szövegét az ellen, hogy az olvasó a saját képére formálja azt (bár az olvasót nem kell éppen félteni: olyik leleményessége majdhogynem határtalan); és végül is, gondolom, mi más volna a célja?
És hogy ne csak tanulság legyen, hanem felvetés is: számomra az analitikus filozófia legtöbb művelője pont ezt csinálja. Egyszerűen érveket, ellenérveket és ellen-ellenérveket nem tudok saját magamhoz hasonítani; lehetnek érdekesek, de igazán fontosak nem. Ugyanakkor a másik oldalon meg az van, hogy a "kontinentális" filozófia kismesterei egyrészt gyakran elmismásolják azt a részt, amitől filozófia lesz a dolog, másrészt olykor túlságosan is üvölt szövegükről, hogy "formálj engem saját hasonlatosságodra" (mert nincsen saját, határozott képem), és ez meg, ha nem igazán jó, akkor nem más, mint idegesítő pöffeszkedés. ("Ordítozó bakter", mondta Kierkegaard (igaz, másokra) az emlegetett Félelem és reszketés elején.)